2011. április 30., szombat

Dédikémnek - Anyák napjára

Osvát Erzsébet:
Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. december 28., kedd

Magyar karácsony

Még karácsony előtt írtam (és olvastam), de valami miatt elmaradt a közzététele.
Karácsony üzenete úgysem egy napra szól.

Karácsony közeledtével jönnek a gyerekek a néprajzos foglalkozásokra - "Őrizd a hagyományt, és a hagyomány megőriz téged" -, és áhítattal hallgatják, hogyan is volt régen. Varázsolunk is, hol ezt, hol amazt - egyszer dióval, egyszer mondókával, egyszer mesével - a múltat a jelenbe.
Amikor Dsida Jenő megírta a szerintem legszebb karácsonyi versét, azt láthatta, amit most én ezekben a csillogó gyerek-szemekben: "Tiszta öröm tüze átég a szemeken".
Szeretem ezt a karácsony-várós időszakot. Mindig is szerettem.

Tomory Zsuzsa nagyon szépen fogalmazza meg a Karácsony látható és láthatatlan szépségét, örömét, üzenetét:

"Karácsony, az új élet, a naponta megújuló csodák ünnepe népünk életében. Az ég a földig hajol csillagaival e napon, s a földben szunnyadó szemek új élet álmát hintik a rögökbe. Az új hó csendes, fehér áhítatába öltöztetett világában megszólalnak az állatok, a növények, s elmondják titkaikat a rájuk figyelő embernek. Fényléptekkel érkező Csodaszarvasunk az Élet dalát zengi, s kerecsenszárnyon szállnak a karácsonyi imák az Ég felé. A jó Isten két kézzel szórja áldásait erre a világra. A lelkiismeret aranytükörébe nézve őrizte teste-lelke tisztaságát a magyar, a rábízott magyar élet csodáját. Istentisztelete egyenes derekú Isten elé állás a szeretet, az élet, a lélek, s az igazság jegyében.

Emlékeztessük önmagunkat magyar életünk csodájára, s lássuk hibátlan szépségében újjáéledni. Ajándékozzuk meg önmagunkat egységünk tudatával, amit embergyártotta határok nem tudnak megsemmisíteni. Valamennyien a magyar életfa gyümölcsei vagyunk: kisalföldiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek, alföldiek, délvidékiek, őrvidékiek, dunántúliak, palócok, székelyek, csángók, moldovaiak, mezőségiek, bácskaiak, bánságiak, jászok, kiskunok, somogyországiak. Ünnepeljünk együtt, hálát adva magyar életünk áldásaiért. Küzdjünk a jelenbe rejtett jövő megújuló magyar életének csodájáért, s kövessük ünnepelő őseink lépteit.

Külön gonddal, „angyalfia”-ként tegyük drága anyaföldünk szent ajándékait, erősítésként adott kincseit életfánk alá."

Mindenki tiszte szerint tehet ezért a csodáért.
Nem szabad elszakadni a gyökereinktől és egymástól sem.
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. december 8., szerda

Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit.
Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.
Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.
Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta,
vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal.
- Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

(Wass Albert)

Ez tetszik, tovább olvasom»

Lámpagyújtó



"A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek.
- Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek!"
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. november 22., hétfő

Liliomos mozgalom - teremtsünk csodát


Amikor tavasszal végre személyesen is láthattam, hallhattam prof. Csermely Pétert jó érzéssel töltött el, hogy akit addig csak az írásain keresztül "ismertem" személyesen ugyanazt az érzéseket kelti bennem.
Szeretem és tisztelem a "nemcsevegős" mély tartalmú nem ráerőszakolóan tanító írásait, a humorát és a tisztán látását. Szeretem, hogy úgy mond véleményt, hogy közben nem pocskondiáz.
De amit a legjobban szeretek, hogy alig van (nincs) olyan írása, aminek olvasása utána ne érezném azt, hogy "megint tanultam valamit" és azt, hogy "még mindig tanulnom kell!".
Csermely Péter blogja

A mostani blogbejegyzése nagyon megérintett. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe, s kérem, aki teheti olvassa végig.

A petíció szövege INNEN tölthető le. A petíciót ITT lehet aláírni.

"hogy katasztrófák helyett csodák történjenek Magyarországon"

Liliomos mozgalom

Ma este hozzáfogok és elkészítem a saját liliomos, szívem fölött hordott medálomat.
Mert ezt a liliomot már régóta a szívemben hordom...

Milyen érdekes, most vettem csak észre a liliom színeit: piros, fehér és zöld.

Körkötő Gabinak megígértem, hogy megmutatom, hogy miket alkotok. Már amikor nem mesézek és nem tanulok. Ez is belefér majd.
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. november 15., hétfő

Mesék


Minden nap olvasok mesét. Van, amit többször is elolvasok. Minden hétnek megvan a maga kedvence. A múlt héten magyar legendameséket olvastam, és még derűsebbé varázsolták a napjaimat. Hét végén Kóka Rozália két könyvét terveztem be, de csak az egyiket olvashattam, mert a másikra Anna lecsapott. No de nem baj, olvasott ő nekem addig a "Katyika meg Matyika"-ból, amíg gyártottam a hópelyheket.
"Egy asszony két vétkecskéje" címmel ebben az évben is kiadták, immáron másodjára és bővítve azt a gyűjteményt, melyben bukovinai székely, gyimesi és moldvai csángó népi szerelmes történeteket olvashatók. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen huncutságokat gyűjtött össze a szerző, de ahogy olvastam egyik történetet a másik után - mivel a legendamesék mellett élettörténetek is olvashatók valamint trufák a gyűjteményben - bizony néha a szívem facsarodott meg. Olyan finomsággal ábrázolják a szerelem fájdalmát, örömét, amelyben valóban benne van a huncutság is, de mégsem durva, magamutogató és kétértelmű. Néha (hősiesen bevallom) lapozgatnom kellett a kötet végére, hogy megfejtsem a tájszavak jelentését, de ez cseppet sem csökkentette az olvasás élvezetét.
Amikor pedig magára talál az ember egy-egy gondolatban-mondatban, akkor még inkább érzi a közelségét azoknak az embereknek, akik átadták nekünk életük egy-egy részletének a meséjét-történetét.
A címadó történet utolsó bekezdésében találtam...
"Higyjék meg, ezen a világon a legnagyobb dolog a szerelem! Ha nincsen társad vagy szeretetlen társval kell élj, alyan, mintha örökké homályban vónál. Ha van kit szeress, s tégedet es szeretnek, magad virág vagy s örökké süt reád a Nap."
A történetek, mesék elolvasása után egyből elkezdtem keresgélni, hogyan is éltek a bukovinai székelyek, a csángók Gyimesben és Moldvában. Ajánlom mindenkinek!
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. november 3., szerda

Ciróka

Teljesen belemerültem a mondókákba. Igyekszem minél több autentikus mondókát gyűjteni a Ciróka-maróka foglalkozásokra.

Gyógyító varázsmondókák:

Ezt a mondókát mi magunk is mondhatjuk, ha valami nincs rendben. Úgy működik, mint egy mantra.

Ahogy a Nap felgyütt,
ahogy a Nap lemegy.
Te is úgy múlj el!
Nem voltam érted,
nem is vártalak.
Ahonnan gyüttél, oda elmehetsz!

Ezzel a mondókával pedig a gyermekünket tudjuk gyógyítani:

Új hold van, beteg vagy.
Mégpedig igen nagy.
Az én erőm is igen nagy.
Ha akarod, meggyógyítlak!

Görgeteg, förgeteg
forgóját pörgeted!
Héretetten, szentumuccse,
a nagy táltos segítette.

Ezt a mondókát daganatos betegség esetén mondogatták, miközben a beteg testrészre keresztet rajzoltak a tenyér élével:

Megdagad,
elszakad,
ha a fene megeszi,
mégis meg kell neki gyógyulni!

Ezekből a mondókákból egyértelműen kiderül, hogy a jót kell kívánni (magunknak és másoknak is), de azt tiszta szívből.
Kodály Zoltán fogalmazta ezt meg nagyon szépen: "A jókívánság a civilizált embernek többnyire üres szó, a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott, tőle telhetően."
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. június 1., kedd

Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony


Képfoszlányokat láttam valamelyik csatornán a filmből, s úgy gondoltam újra elolvasom.
(Úgy tűnik, most jutottam abba a ko(Ó)rba, hogy a régi olvasmányaimat elő kell vennem - és újra kell olvasni.)
Korponayné Garamszegi Géczy Julianna története a szerelemről, az anyaságról, a hazaszeretetről és a lelkiismeretről szól.
Hogy hogyan éljük meg ezeket az "állapotokat", természetünk válogatja.
S miért érdekes ez a történet? Korponayné volt a magyar történelem egyetlen női alakja, akit nemzetárulással vádoltak.

Néhány gondolat a regényből:

187. p.
"Ellentmondó szívvel szolgálni nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni annyi, mint magamagát megsemmisíteni."
208. p.
"Reges, pryamidum Egypti conditores absorbsit oblivio, justorum gloriam servat memoria." (Az egyiptomi gúlákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)
211. p.
Andrássy Istvánné Serédy Zsófiáról:
"Nem válogatott ám a szenvedők között, ahogy mások tették abból a korból, hogy ki-ki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte: ki magyar, ki német, ki tót? Ki a lutheránus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen..."
377. p.
"Korponayné láthatta, hogy az apokalipszis legrettentőbb unikornisával áll szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs, ennek csak gyomra van."
(1982-es kiadású, Szépirod. Kvk.)

Persze ennél sokkal több idézetet citálhattam volna, de inkább arra buzdítok mindenkit, hogy olvassa el. Ezt, s a többi régen olvasott művet is.
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. május 11., kedd

A szeretetről és a fájdalomról


Jó pár éve olvasgatom már az itt található verseket: Janedoe kedvencei .
Ami a legjobb, hogy mindig találok újat és ismeretlent, s így lesz az én gyűjteményemben egy újabb kedves vers bejegyezve.
A most talált új vers nagyon mélyen érintett.
Mindig azt mondom a lányaimnak, hogy a természet rendje az, hogy én megyek el hamarabb, s ők maradnak majd egymásnak, őrizve belőlem egy icinke kis részt.
De mi van akkor, amikor a "természet" rendje felborul, s az apának kell temetni a fiát...
Minden gyászoló apa fájdalma benne van Choli bácsi csendes kiáltásában: Fáj
Ez tetszik, tovább olvasom»

2010. május 2., vasárnap

Iker-mantra

Mesterré csakis
tanítvány tehet
- rang, cím: soha.
*
Anyává csakis
a gyermek tehet
- nem az apa.

(Fodor Ákos: Szó-tár)
Ez tetszik, tovább olvasom»