Egész nap a mesetáborra készültem. Hétfő ellenére jó kis lendület volt bennem, és sokat haladtam. A baj, hogy mindig találok egy új mesét, amibe beleszeretek.
Délután elvittem Annát táncra, majd amikor mentem érte és már indultunk volt, kit látok?
Simmer Sanyit. Mintha Lengyel Dénes Régi magyar mondák c. könyvéből lépett volna közénk.
Még mindig rácsodálkozom, hogy a csudába kerül ide ez az Ember? Kicsoda is ő?
Simmer Sándor fafaragó.
Szeretem nézni, ahogy a faragókés táncol a kezében, és szempillantás alatt életre kel. Szeretem hallgatni a történeteit. Ahogy mesél elém varázsol érzést, illatot, színeket. Hallom a táltosdobok hangját, érzem a lobogó láng és az izzó parázs melegét, és látom, ahogy a viharfelhők elmenekülnek, mikor a dobok szava megszólal.
Hálás vagyok a sorsomnak, hogy az utunk egyszer egy irányba vitt bennünket, s találkozhattam vele és feleségével.
Nyáron átmegyünk hozzájuk (mivel a Tiszán át kell mennem) - miért is? Nem feltétlenül a kenyérlángosért meg, hogy íjászkodjak, nem is a szomjat oltó finom vízért, hanem, hogy hallgassam a történeteit. Ilonkával pedig süssünk-főzzünk, alkossunk - csak úgy virtuálisan, a szavak szárnyán.
Hazamegyünk együtt, oda, messzire. Jó lesz majd egy kicsit megpihenni, emlékezni.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése